2013. április 1., hétfő

All or Nothing - 05.


Sziasztok!

Tudom, tudom, iszonyatosan sok időre eltűntem egy szó nélkül. Igen, nos, önkéntes száműzetésben voltam, mivel, május 13.-ig be kell fejeznem a záródolgozatomat és ennek kellett minden időmet kitöltenie. Szólhattam volna, de úgy voltam vele, hogy majd írok, és írtam is, csak elég keveset :/ De ma leültem és befejeztem a következő fejit. Nem mondok róla véleményt, mert mindig leoltotok ezzel kapcsoltban, szóval majd Ti szépen eldöntitek, hogy hogyan sikerült. 
És annyit elárulok, hogy a következő fejezet végre Rob szemszögből lesz megírva! :D Én annyira örülök neki :) 
Nem is húzom tovább az idegeiteket - azt már szerintem megtettem az eltűnésemmel -, inkább jó olvasást kívánok!!!

Lilluci





05.



Nem akartam és nem is tudtam abbahagyni a csókot. Vágytam rá, olyan beteg módon, hogy az már szinte a betiltandó kategóriát súrolta. Három kínkeserves és reménytelen év után most végre lehetőségem nyílt rá, hogy megkaphassam, amire már oly’ régóta ácsingóztam. Csókolózni – és nem is akárhogyan – Robbal! 

Nem érdekelt a tettem következménye, csak őt akartam. Akármit is tudok róla, akármilyen elítélendő is, amit anyámmal tesz a háta mögött, a szívemnek – és a vágyaimnak – nem tudok megállj parancsolni. Szerelmes voltam belé, és ez képes volt felülírni minden mást. Még az anyám iránt érzett szeretetemet is. Önző volnék? Igen, én vagyok a világ leghálátlanabb gyereke, de jelen körülmények között ez egy fikarcnyit sem hatott meg.

- Khm! – hallottam meg barátnőm becsmérlő, de egyben meghökkent hangját a hátam mögül. 

Én abszolút nem törődtem vele, felőlem akár végig is nézhette volna, ahogy Robbal egymásnak esünk a kanapén, ám Robban volt annyi lélekjelenlét, hogy elszakítsa magát tőlem. Ő a bölcs felnőtt ugyebár!

Kótyagos volt a fejem, de ezért nem csak a megivott töménytelen alkoholmennyiség volt okolható, hanem sokkal inkább Rob mámorító és szívet tépő csókja.

- Azt hiszem, mi most elmegyünk – mutatott az ajtó felé Holly, ahol a többiek már bőszen készülődtek az elmenetelre. Kicsit se bántam, hogy egyedül hagynak minket, így legalább lehetőségem nyílik rá, hogy teljesen kibontakozhassam Rob közelében.

- Erre semmi szükség! – állt fel ellentmondást nem tűrően Rob. Én csak lentről kammiláztam fel rá, ugyanis érthetetlen volt, hogy miért akarja marasztalni a többieket. Mi úgy is másképp fogjuk folytatni a bulit!

- Én nagyon úgy látom, hogy ti… - mutatott ránk nevetve Holl, de Rob közbevágott.

- Ez csak a játék része volt, Kristen egyáltalán nem gondolta komolyan – legyintett semmitmondó hangnemben, majd lenézett rám. – Igaz? – kérdezte csípősen. 

Most erre mit lehet mondani? Neki, velem ellentétben csak egy szimpla, játékból adott csók volt az előbbi, nem pedig egy mindent meghatározó szerelmi vallomás. Azt hiszem, mindketten mást látunk bele, és éppen ez a bökkenő. Itt lett volna a vissza nem térő alakalom, hogy megvalljam neki a legbensőbb érzéseimet, erre leállít és rám keni az egészet, holott eddig a pillanatig ő játszott velem húzd meg – ereszd el játékot. Most akkor ki játszik kivel?

- Akkor is megyünk – törte meg a kínos csendet Holly. 

Feltápászkodtam a helyemről és mit sem törődve Robbal, kikísértem a barátnőmet a bejárati ajtóhoz. A többiek idő közben elindultak a kapu felé, így volt egy kis időnk, hogy megtárgyaljuk az előbbieket.

- Tényleg csak játék volt – vontam vállat, bár a szám íze keserű volt a hazugság miatt. Ordítottam és toporzékoltam belül, és legszívesebben jól tökön rúgtam volna Robot, amiért ennyire lealacsonyította életem legmeghatározóbb csókját.

- Engem nem versz át, Stewart. Láttam, amit láttam és az egyáltalán nem játék volt – tette a vállaimra a kezeit, mint egy vigasztalásképp. Sajnos pont az ellenkezőjét érte el vele, még inkább felpaprikázódtam és szégyelltem magam. Ennyire kiadni magam, hát normális vagyok én?!

- És nem csak a te részedről – szúrta oda végül, majd felhúzta a kabátját és kilépett a házból. Hunyorogva követtem az útját, de ő már a szólongatásaimra se fordult vissza. Gondolom azt akarta, hogy végre önerőből rendezzem el az ügyet. 

Hangosan becsaptam magam mögött az ajtót, és mint egy tornádó söpörtem vissza a nappaliba, ahol természetesen Rob pakolászott. Próbálta eltüntetni az este mocskát, amihez ő egyedül kevésnek bizonyult. Mindenhol sörös és más alkoholos üvegek sorakoztak, a földön rágcsálnivalók tömkelegei hevertek, a papír zsebkendő hegyekről pedig már nem is beszéljünk. 

Nekitámaszkodtam a falnak és csak néztem, ahogy – férfi létére – próbálja rendbe tenni a lakást. Az ő és az anyám otthonát!

- Nem akarsz segíteni? Akkor talán előbb végeznénk, és anyád nem tudná meg, hogy a távollétében bulikat tartasz itthon – jött elő a basáskodó, vagy inkább apáskodó énje.

- És mi lesz, ha megtudja?! – kérdeztem vissza flegmán, pedig java részt magamra voltam dühös és arra, hogy ennyire kiadtam magam neki. A hülye is láthatta a csók alatt, hogy fülig bele vagyok zúgva, szóval most már számára is világos a helyzet. Hurrá, itt az ideje az örvendezésnek!

- Nem fog elengedni Európába a nyáron – nézett rám mérgesen, majd várakozó állást vett fel. – Téged ez egyáltalán nem érdekel – nem kérdésnek szánta, így nem is feleltem neki.

- Miért hoztál ilyen drága pezsgőt? – tereltem el a témát és a szóban forgó italra mutattam, ami még mindig a konyhapulton vár a felbontására.

- Mi?! Ez most hogy jön ide? – kezdett egyre jobban bepipulni, ami igen is tetszett.

- Csak nem ünneplünk valamit? – húztam tovább az idegeit és a kezembe vettem a pezsgősüveget.

- Nem, és tedd le a kezedből az üveget! – szólított fel azon a kimért és mély hangján. – Kristen, még a végén kárt teszel magadban. Tedd le! – odajött hozzám és próbálta volna kiszedni a kezemből, de én megmakacsoltam magam és nem engedtem. Egyszer az életben én akartam nyertes pozícióba kerülni.

- Ne légy már ennyire gyerekes! – a dühe jól látható volt az arcán. A homloka ráncba szaladt, a szemei összeszűkültek, az orrlyukai kitágultak.

- Á, szóval gyerekes vagyok? – nem tudom minek a hatására bátorodtam föl ennyire, de az biztos, hogy semmi köze nem volt az alkoholhoz. Valami egészen más kerített a hatalmába és ösztökélt bizonyos dolgokra. – Akkor is az voltam, mikor megcsókoltalak?

Rob hirtelen megállt és már egyáltalán nem akarta visszaszerezni tőlem az üveget. Hoppá, fordult a kocka.

- Végre anyám lánya voltam, igaz? – a hangom egy fokkal halkabb lett, és bátorkodtam egy lépéssel közelebb masírozni hozzá. Megfagyva állt egy helyben és megmagyarázhatatlan arccal bámult maga elé. A kezei ökölbe szorultak, látszott, hogy a légzése is szaporábbá vált.

- Kristen, ezt nem… - szenvedő arccal nézett fel rám, majd megcsóválta a fejét. Tisztán látszott rajta, hogy viaskodik magával. – Most szépen menj fel a szobádba és felejtsük el a mai estét – a lábának mondta nem nekem, szóval én se vettem komolyan. Le akar rázni, de nem fogom hagyni, hogy újból csak Rob, anya férje, és Kristen, a kislány legyünk egymás számára. Azt akartam, hogy mi legyünk Rob és Kristen a…szerelmesek. Jézus, tényleg gyerekes vagyok!

- Már egyszer mondtam neked, de ha kell, még egyszer közlöm, hogy TE NEM VAGY AZ APÁM! Ne parancsolgass nekem, és főleg ne kezelj úgy, mint egy dedós háromévest. Tudom mit csinálok, és azzal is tisztában vagyok, hogy mit miért teszek, oké? – én is kezdtem kijönni a sodromból. Ő nem akar, vagy inkább nem mer egy lépéssel közelebb kerülni hozzám, sőt, inkább hárommal hátrál, csakhogy nyugodt lelkiismerettel tudja tovább élni a – szerintem boldogtalan – házasságát anyámmal.

- Fogalmad sincs róla, hogy mit teszel! – üvöltette aztán, és vérben forgó szemekkel nézett le rám. Megragadta a karomat és erősen, már-már fájóan szorított magához. Ez a vehemencia is csak azt támasztotta alá, hogy akar tőlem valamit, csak fél. Fél azoktól a következményektől, amiket én már számon se tartok. Itt volt az ideje, hogy félretegyem a mások iránt érzett szeretetemet és végre a saját boldogságomat tartsam szem előtt.

- De, igen is tudom – suttogtam, és még mielőtt bármit epéset hozzátehetett volna, lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. Erősen kapaszkodtam az inge elejébe, ő pedig pár perc teketória után átkulcsolta a derekamat a kezeivel és keményen magához szorított. 

Először csak puhatolózó volt a csókunk, majd átment szenvedélyesbe, aztán pedig erotikusba. Elkezdtem kigombolni Rob ingét, amit meglepő mód hagyott is nekem. Egymás után jöttek a kis gombocskák, mígnem feltárult előttem szépen kisportolt és enyhén barna felsőteste. A csók miatt persze nem tudtam szemügyre venni, de az emlékeimben még tisztán élt a kép róla. 

A kezeimmel szépen lassan feltérképeztem minden csupasz négyzetcentimétert, kezdve a mellkasán, át a hasán, egészen a nadrágja övrészéig. Itt volt az a pillanat, mikor levegőhiány miatt kénytelenek voltunk elszakadni egymástól. Az arca teljesen ki volt pirulva, a szája feldagadt a vad csóktól, a szemei pedig a vágy csillogását hordozták magukban. Eszményien szép volt, ahogy kigombolt inggel, kócos hajjal és megviselt ábrázattal állt előttem.

- Ezután nem kérd tőlem, hogy álljak le – morogta a nyakamba, majd egy kissé bele is harapott az érzékeny bőrömbe. Hideg szánkázott végig a testemen, de közben majd’ meggyulladtam, csakhogy az övé lehessek. 

Az előző barátaimmal, ha szexre került a sor, rendszerint bepánikoltam és bezárkóztam a fürdőszobába. Nem voltam biztos magamban, és nem bíztam eléggé a partereimben sem. És, ha az önbizalomhiány bizonytalansággal párosul, akkor egy totális katasztrófát kapunk. 

Rendszerint csak feküdtem az ágyban, mint egy fadarab és arra gondoltam, mikor lesz már vége ennek a rémálomnak. Még el se kezdtük, én már a befejezést vártam. És ez rá is nyomta a bélyegét a kapcsolataimra. Hiába mondogatják egy csomóan, hogy nem a szex a legfontosabb egy párkapcsolatban  Dehogy nem! Ez az alapja a kölcsönös bizalomnak és szerelemnek. Enélkül aligha lehet normális kapcsolatot kialakítani valakivel. 

Most azonban fikarcnyi félelem se volt bennem. A megfelelő embernek készültem odaadni magam testestől-lelkestől. Nem izgat, ha most szentimentálisnak vagy ostobának neveztek, én akkor is ezt készültem tálcán átnyújtani Robnak.

- Nem foglak erre kérni, nyugi – végigsimítottam a hátán, mire belemarkolt a fenekembe. Hangosan felsóhajtottam, az arcomat pedig a nyakhajlatába temettem. Mélyen beszívtam férfias illatát, majd kézen fogtam és a kanapéhoz vezettem. Az összképet csak az rondította, hogy körülöttünk szemétkupacok álltak.

Lefeküdtem a kanapéra és kitárt karokkal vártam, hogy Rob végre nekikezdjen. Mosolyogva állt fölöttem és egy határozott mozdulattal ledobta magáról az ingét. Leült a kanapéra, mire felhúztam a térdeimet. Percekig csak a bokámat simogatta, aztán széttárta a combjaimat, majd rám feküdt. Ügyelt rá, hogy ne nyomjon össze a súlyával, amit egy játékos csókkal jutalmaztam. 

Ha ma valaki azt mondta volna nekem, hogy este lefogok feküdni Robbal, annak nagyon csúnyán a képébe röhögök. A legvadabb – és legperverzebb – álmaim válnak ma valóra.

- Azóta akarlak, mióta három éve megláttalak – közölte rekedtes hangon. Hitetlenkedve néztem rá, de a tekintete igazságot tükrözött.

- Szóval te is? – mosolyogtam fel rá szívből jövően.

- Azóta úgy érzem magam, mint egy kanos tini. Csak a szexen jár a fejem. Szex és te, kitűnő párosítás – újból meg akart csókolni, csakhogy kitértem előle. Mi van?

- Ezt most nem igazán értem – néztem fel rá értetlenül. A szívem összeszorult, a gyomrom pedig dió méretűre zsugorodott. A legrosszabb rémálmom kezdett megelevenedni előttem. Rob csak érzelemmentes szexet akar tőlem.

- Három éve várok rá, hogy végre beadd a derekad és megkaphassalak – magyarázta a lehető legtermészetesebb módon. Mintha azt közölte volna, hogy az ég kék.

- Értem – konstatáltam hangosan. Ez az én szerencsém! Készen állom rá, hogy lefeküdjek anyám férjével, akiről kiderül, hogy három éve azon van, hogy megdöntsön. Csak ennyi. Szexelünk, aztán se puszi, se pá. Hát, ezt lesheti! Ennyire azért még én sem fogom lealacsonyítani magam. Minek néz engem? Egy ügyeletes prostinak?

- Most mi a baj? – kérdezte meglepetten, ahogy kimásztam alóla.

- Nekem ez nem megy – összeszorult a torkom, a szememet könnyek égették. 

Hogy tehettem ezt anyával? Ezek után, hogyan tudnék a szemébe nézni? Átkozom magam az összes gondolatért, ami felvetődött bennem Robbal kapcsoltban. Képes lettem volna az édesanyámat hátba támadni egy ilyen ocsmány alak miatt. Őrült vagyok! A szerelem tényleg vakká tesz, de azt hittem vagyok annyira jó emberismerő, hogy egy ilyen Rob kaliberű pasi ne tudjon átejteni a palánkon. 

Tényleg azt képzetem, hogy érezhet irántam valamit? Ki vagyok én? Egy senki! Anyám árnyéka, egy tehetségtelen festőpalánta. Erre kéne büszkének lennem? Ezért kéne megőrülnie értem? Nem! És nem is akarom, hogy bármiféle érzelmet tápláljon irányomba. Rob mostantól nem lesz más számomra, mint egy apapótló! Lezárom magamban ezt a lányos ábrándot, és keresek magam mellé egy rendes és becsületes fiút.

- Na, ne szórakozz! – kelt föl ő is a helyéről. Utánam akart nyúlni, de én keresztbe fontam a mellkasom előtt a kezeimet. Szégyelltem magam, ha tudtam volna, biztosan elsüllyedek. – Mi a fene bajod van? Az előbb még úgy tűnt, hogy te is akarod – jött ki újfent a sodrából.

- Ezt nem tehetjük anyával – próbáltam ész érvekkel meggyőzni, de nem úgy festett, mint, akit meghat a felesége említése.

- Hogy jön ő ide? Neki semmi köze a mi kettőnk ügyéhez! Figyelj, neki ezt soha nem kell megtudnia. Ez a kettőnk kis titka marad.

- Nem! Én erre képtelen vagyok…

- Tudod, kurvára unom már ezt ˝most igen, most pedig nem˝ játszmádat! Döntsd el végre mit akarsz, oké?! – üvöltötte mérgesen. Mi a franc baja lett hirtelen?

- A férfiakat ennyire mélyen érinti, ha nem dughatnak meg egy nőt? – szálltam én is ringbe.

- Mi van?! – hőkölt vissza.

- Most csorba esett a férfiúi büszkeségeden, amiért nem álltam kötélnek, igaz? Sajnálom, de soha nem feküdnék le egy olyan értéktelen emberrel, mint te – tetőtől talpig becsmérlően végigmértem.

- Ostoba liba vagy, aki nem lát tovább az orránál sem! – idegesen rángatta vissza magára az ingét, majd felkapta a pultra helyezett kocsi kulcsát.

- Te meg egy élvhajhász – vágtam vissza, de ezen már csak nevetett. Igen, ez valóban gyerekes beszólás volt. De, ha egyszer a szívembe taposott…

- Persze, te csak ezt látod belőlem, holott… Mindegy! – hangosan sóhajtott egyet és elindult kifelé, ám az ajtóból még visszafordult. - A pezsgőt pedig idd meg, neked hoztam.

- Minek?

- Azért voltam ma Chicagóban, hogy közrejárjak az érdekedben – kezdte. – Miután végzel az egyetemen, állást kínál a Chicago Arts, ahol a legtehetségesebb fiatal festők próbálgathatják a szárnyaikat. Innen már csak egy lépés, hogy híres és elismert művész váljon belőled. Holnap fel is hívnak téged.

A szám is tátva maradt a csodálkozástól. Elintézte, hogy a Chicago Arts-nál dolgozzak? Úristen, ez egy hihetetlenül nagy ugródeszka lehet számomra.

- Nos, ennyire vagyok élvhajhász – hátat fordított nekem és elindult a kocsijához, de én utána kiabáltam.

- Sajnálom, kérlek gyere vissza! – könyörögtem.

- Elég tisztán és érthetően a tudtomra adtad, hogy mi a véleményed rólam, szóval köszi, de inkább autózom egyet, aztán, ha kitisztult a fejem hazajövök – beült az autójába és indított. 

Éppen azon voltam, hogy egy drámai előadás közepette kiugrom az autója elé, hogy feltartóztassam, ám az utolsó mondatával a szép reményeim ezt illetően dugába dőltek.

- És mától csak is az apád vagyok! – azzal fogta magát és elhajtott.

2013. március 16., szombat

All or Nothing - 04.


Sziasztok!

Elnézést a késés miatt, de elég sok minden közbejött a mai napon és csak most volt időm leülni írni.
Nincs is igazán mit hozzáfűznöm ehhez a fejezethez, csak a szokásosat tudnám elmondani, de mivel mindig leszidtok, hogy hülyeségeket ne mondjak, ezért nem teszem. :D
Az előző részhez írt komikért nagyon hálás vagyok, szívből köszönöm őket, és külön öröm volt új emberkék véleményét olvasni. Természetesen a régi bagázs komijait ugyanúgy szeretem!! (L)(L)
A pipákért is hatalmas köszönet!!! :) 
Nos, ennyi lett volna a mese mára.

Jó olvasást!

Lilluci  






                                     04.



- Akkor ti most jártok? – állított meg a bejárat előtt Holly, mit sem zavartatva magát a körülbelül százfős tömegtől, akik mind éhes keselyűként ácsingóztak a pletykára.

- Nem! – ugrott fel a hangom vagy három oktávnyit.

- Akkor mégis mit keresett ott nálatok szombat délután? És miért vigyorog úgy mindenkire, mintha most szívott volna el egy füves cigit? Vagy be van tépve, vagy összejöttetek – vonta a le a saját kis – téves! – következtetését.

Nagyot fújtam, majd a karjánál megragadva elvonszoltam egy félreeső kis zugba, ahol nyugodtan, civilizált emberek módjára tudjuk megvitatni ezt a kényes kérdést. Ha már a barátnőmmel se tudom megbeszélni az életem eme rejtett, és igen csak csúf színfoltját, akkor mégis kinek a vállán sírjam el a bánatom? Holly az egyetlen, aki el tud látni némi objektív jó tanáccsal.

- Hú, ha nem tudnám, hogy hetero vagy, most összeesküvés elméleteket gyártanék a fejemben – kuncogott jóízűen, ám nekem nem volt hozzá hangulatom, hogy egy ilyen bárgyú poénon mosolyogni tudjak. 

Túl sok minden nehezedett a vállaimra ahhoz, hogy felszabadult és jókedvű lehessek. Pedig isten látja lelkem, hogy nem akarok folyton úgy festeni, mint aki citromba harapott. A közérzetemnek se tesz jót, ha mindig lehangolt és depressziós vagyok. De mit van mit tenni, össze vagyok zárva anyámmal és a férjével, akibe nem mellékesen szerelmes vagyok, és aki épp most készül kistestvért csinálni nekem. Hát nem fantasztikus?

- Valamit el kell mondanom neked – álltam vele szembe és a tőlem telhető legkomolyabb arckifejezést öltöttem magamra. Holly egy csapásra abbahagyta a nevetést és közelebb lépett hozzám.

- Ugye nem vagy terhes? Ha igen, akkor van egy nőgyógyász ismerősöm, aki szívesen… - kezdte, de én leintettem.

- Nem, nem vagyok terhes – szűrtem a fogaim között, ugyanis ezen az egyetemen még a falnak is füle van, és az hiányozna most legkevésbé, ha elterjedne a terhességem állítólagos híre.

- Akkor? Kristen, kezdesz megijeszteni. Olyan képet vágsz, mint akit akasztani visznek – végigsimított a karomon, én pedig nyeltem egy nagyot.

- Valahogy úgy is érzem magam – nyögtem, majd egy utolsó mély lélegzetvételt követően kinyögtem, ami a legjobban frusztrált. – Beleszerettem Robba – szorosan lehunytam a szemeimet és vártam Holly megsemmisítő kacajára, ám az hosszú-hosszú percekig nem jött, így végül bátorkodtam ránézni. A tekintete együttérzést és megértést tükrözött, semmi jelét nem láttam megvetésnek, vagy lenézésnek.

- Szerinted is komplett idióta vagyok? – kérdeztem hisztérikus nevetés közepette. 

Lerogytam a mellettem lévő padra, a fejemet pedig a lábaim közé szorítottam. Mint egy strucc, aki homokba dugja a fejét. Legszívesebben én is ezt tettem volna.

- Egyáltalán nem vagy az! – leguggolt elém és megfogta a kezeimet. – Tudod, sejtettem valamit…

- Mi?! – néztem fel rá ijedten. Ha neki feltűnt, akkor csak idő kérdése és másnak is szemet szúr az erkölcstelen viselkedésem.

- Nyugi, biztos én sem voltam, csak gyanakodtam – válaszolta lazán. – Fura volt, hogy folyton zavarba jöttél, mikor Rob feltűnt. Az meg pláne szembetűnő, hogy szidod, mint a bokrot, de ha ő is ott van, akkor hozzá sem szólsz és semmibe veszed szegényt – mutatott rá az általam oly’ mesterinek vélt elterelő hadműveletem gyengepontjaira.

- Klassz! – ennyit bírtam kicsikarni magamból válaszképp.

- De várj, akkor most mi ez a dolog közted, meg Joe között?

- Mondtam már, hogy semmi sincs! – jelentettem ki határozottan, de ő csak ferde szemmel méregetett tovább.

- Valamit elhallgatsz előlem Stewart – szegezte rám a mutatóujját. – Addig innen el nem megyünk, míg el nem mondod, hogy mit kavarsz.

- Joe csak segített pár elkezdett festményemben – vonta vállat, mintha semmi jelentősége nem lenne a dolognak.

- Aha, én meg maga vagyok Teréz Anya, nem? Nem etess, főleg ne engem Kristen, aki úgy ismerlek téged, mint a rossz pénzt. Ki vele, mi van?

Addig, addig kérlelt, míg végül beadtam a derekamat. Végtére is azért akartam beszélni vele, hogy minden piszkos kis részletbe beavassam. Akkor meg mitől rezeltem be hirtelen? Talán a megvetéstől félek, hogy Holly a hallottak után elítél majd.

- Szerelmes vagyok Robba… – kezdtem újra.

- Igen, ezt már egyszer hallottam, úgyhogy jó lenne…

- …és azt hiszem ő is érez irántam valamit – hadartam el egy szuszra.

- HOGY MI VAN?! – rikkantott fel Holly. – Ezt most ismételd meg kérlek! Úgy érted, ő is szeret, vagy én vagyok csökkent értelmi képességű? – kapkodott levegő után.

- Nem…nem vagyok biztos benne, hogy szerelemmel szeret-e, de van valami, érzem.

- Mégis miből vontad le ezt a következtetést? – kérdezte gyanakvóan. Erre nem tudtam mit felelni csak lesütöttem a szemeimet. – Úristen, ő mondta neked! Ajánlatot tett? – megbotránkozva a szája elé rakta a kezeit.

- Nem! Vagyis így nyíltan nem… - össze-vissza fecsegtem.

- A rohadt életbe, volnál szíves érthetően fogalmazni, úgy, hogy még az én hülye agyam is felfogja?!

- Oké – adtam be a derekam. Nyugi, csak lazán! – Szombaton, mielőtt Joe átjött volna, volt több olyan pillanat is, mikor Rob azt a benyomást keltette bennem, hogy talán érdeklem őt…úgy.

- Hogy?

- Mint nő – pirultam bele a puszta emlékképekbe is. – Először a medencénkben beszélt velem félreérthetően, majd mintha féltékenységi rohamot kapott volna Joe puszta említésétől is, és ott van még az is, mikor Joe este elment tőlünk és én lekísértem őt. Elbúcsúztunk, én pedig visszamentem a szobámba, de ott volt Rob is. A festményeimet és az elkezdett rajzaimat nézte. Nem mondott semmit csak bámult rám, majd elindult felém és megállt egyenesen előttem – hogy érzékeltetni tudjam Holly-val a távolságot, közelebb hajoltam hozzá. Az arcunk szinte összeért, a leheletünk keveredett a levegőben. – Sokáig néztük egymást és hallgattuk a kusza lélegzetvételeinket, majd egyszer csak a fülemhez hajolt és azt mondta: „Kár, hogy nem az anyád lánya vagy”.

- És?

- Aztán otthagyott és vasárnap már nem találkoztunk, mert üzleti útra ment Chicagóba.

- Váó! – csillantak fel a barátnőm szemei. – Ez a pasi aztán tudja mitől döglik a légy.

- Valóban – húztam el a számat. – De mit akarhat ezzel a „Kár, hogy te nem az anyád lánya vagy” szöveggel közölni? – kérdeztem, ugyanis bíztam benne, hogy Holly jobban tud a sorok között olvasni, mint én. Akárhogy járattam az agyamat a hétvégén, nem sikerült egy olyan értelmes ötlettel sem előállnom, ami segíthetett volna megfejteni Rob utalgatását.

- Szerintem totál egyértelmű – nézett rám diadalom ittasan.

- Akkor beavatnál engem is, hogy értsem? – kértem, mert utáltam a sötétben tapogatózni.

- Jézusom, ennyire nem lehetsz vak! Nyilván azt akarta ezzel mondani, hogy anyád, veled ellentétben az ösztöneire hallgat és a tettek embere. Nézz magadra, te vagy maga Bambi az elveszett, oltalomra szoruló kis őzike. Rob csak azt akarja, hogy végre felengedj és ne szabályok szerint játssz, hanem szegd meg azokat, méghozzá vele – előhúzott a farzsebéből egy cigis dobozt, majd rágyújtott egy bagóra. – Kérsz? – nyújtotta felém a félig üres Marlborós dobozát.

Az agyamban még javában zajlott a kapott információk feldolgozása. 

Szegjek szabályt? Vagyis lépjek félre vele, mert anyám is azt tenné? Miért akarná megcsalni anyát velem? Nem értem, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi van bennem, ami anyámból hiányzik. Hiszen ő gyönyörű, vicces, gazdag és jó kapcsolatokkal van ellátva. Ezzel szemben én zavart, szégyellős és nincstelen vagyok. Akkor? Bár, azok a lányok se sokkal jobbak nálam – kivéve azt, hogy nekik pozitív az énképük -, akikkel megcsalja anyámat. 

A házi nyúlra nem lövünk szabályról hallottál már? Másrészről, nem megbotránkoznom kellene, hanem örülnöm, amiért egy olyan kellemes és jóképű férfinál, mint Rob egyáltalán szóba jöhetek. Az egómnak dagadnia kéne a büszkeségtől, mégsem érzek mást, csakis szégyent. 

Szégyellem magam, amiért anyám férjére férfiként tekintek. Ennek nem így kéne lennie. Rob a mostohaapám, ha tetszik, ha nem! Sosem voltam szabályszegő, és nem is leszek az! Még az ő kedvéért sem. Nem fog belerángatni egy ilyen elítélendő és mocskos dologba. Az engem nem érdekel, hogy ő fűvel-fával csalja anyámat, fittyet hányva a hitvesi esküjére. Én, vele ellentétben szeretném megőrizni a méltóságomat és becsületemet. És képes vagyok erre!

Holly az utolsókat szívta a cigijéből, mikor én egy rántással kikaptam a kezéből bagót és jó mélyet szívtam belőle. Marta a torkomat és fulladni kezdtem tőle, de iszonyatosan jó érzés volt megtenni. Ez volt életem első szabályszegése. Tiltott helyen dohányozni az egyetem területén. Ez talán csak a kezdet?


*

A tálcát ügyetlenül egyensúlyoztam a jobb karomon. Ha az asztal csak tíz centivel kerül odébb, akkor a poharak tartalma mind az 1000$-os szőnyegen végzik, én pedig egy ágyneműtartóban találom magam feldarabolva, kedves édesanyám kezei által.

Mindent szépen elrendeztem a nappali dohányzóasztalán. Volt négy vagy öt különböző rágcsálnivaló, üdítők is szép számmal sorakoztak, illetve kicsempésztem pár Martinit anya bárszekrényéből. Amire hazaér ő is a kis párizsi „üzleti” kiruccanásáról pótlóm az őt ért veszteséget.

Hollyval azt beszéltük meg, hogy ma kirúgunk a hámból. Ami nálunk annyit tesz, hogy kólát és ropit majszolunk és megnézünk pár borzalmasan rossz Jim Carrey filmet, amit kritikusokat megszégyenítő módon lehúzunk. És közben persze sorra vesszük a suli nagymenőit, akik a mi szemünkben csak átlagos figurák, semmi aggyal és nuku gondolkodóképességgel. Igazi csajos hétfő este, amiben már jó rég nem volt részem. 

Most, hogy enyém az egész lakás kedvemre garázdálkodhatnék, és csaphatnék világra szóló tivornyákat, ám köztudottan enyém a jó kislány szerep, aki ügyel a rendre és fegyelemre, míg a szülei távol vannak. 

Keserűen elhúztam a számat és ledobtam magam a kanapéra. Egyszer én is szeretnék az lenni, akire a szomszédok kihívják a zsarukat, vagy, akiért a rendőrőrsre kell menni letenni az óvadékot. Be akarok rúgni, de úgy istenigazából. Egyszóval, olyan akarok lenni, mint az átlag huszonéves amerikaiak.

Épp bekészítettem a DVD lejátszóba A maszk című filmet, mikor a csengő fülsüketítő hanggal megszólalt. A fejem is megsajdult ettől a rémes hangtól. Pompásan indul a mai este!

Beállítottam a tévét a megfelelő helyre, majd kimentem ajtót nyitni Hollynak. De, ahogy kitárult a vastag faajtó azt hittem menten szörnyet halok.

- Ez meg mi a sz…?! – káromkodtam majdnem el magam.

- Szia, Kristen! – jött kórusba az embertömegtől.

- Ugye nem baj, hogy hívtam pár embert? – lépett előre Holly, akinek a tekintete már kissé üveges volt.

- Ami azt illeti, jó lett volna, ha közlöd előre – szegeztem neki mérgesen, de a többieket mit se zavarta, hogy hívatlanul állítottak be, már át is léptek rajtam és birtokba vették a nappalit és azzal együtt a konyhát is. Csak idő kérdése és felfedezik anyám által a szemetes mögé rejtett dugi piákat.

- Kik ezek, Holl? – kérdeztem, mikor már csak ketten ácsorogtunk az ajtóban.

- Az unokatesóm Steve, meg a két izomagyú haverja Bill és Kevin. Legalább is azt hiszem így hívják őket – a nyelve összeakadt, alig lehetett érteni a mondandóját.

- Klassz, szóval még te sem ismered őket? Hát ez pompás, mondhatom – dünnyögtem idegesen. Mérhetetlenül utálom, ha olyanok jönnek vendégségbe, akiket, egy: nem én hívtam, kettő: aki mások számára is ismeretlen.

- Nem rinyálj már, inkább engedd el magad, és használd ki, hogy az őseid, vagyis csak a fele ősöd nincs itthon! – arrébb lökött az ajtóból és ő is elvegyült a többiek között. Ha jól láttam a másik két tag Holly csoporttársai voltak. Sue és Kitty, ha emlékezetem nem csal.

Hangosan becsaptam az ajtót, de rajtam kívül senki nem volt feszült. A fiúk elkezdték felbontogatni a Martinikat és további alkohol tartalmú ital után kutattak, a lányok pedig kuncogva méricskélték a három szépfiút.

- Kristen, gyere, dobj be velünk te is egy felest – kiabált Holly. 

Száj összeszorítva csoszogtam be a nappaliba, majd egyenesen a többiekhez mentem. Mindenki egy kis stampedlis poharat szorongatott a kezében – nekem fogalmam sem volt, hogy azt hol tartjuk.

- Emelem poharam Kristenre, aki lehetővé tette, hogy ma kirúgjunk a hámból – emelte a magasba a poharát Holly, a többiek pedig egyetértően dünnyögtek, aztán poharak összekoccanása hallatszott.

- Egy húzásra, kislány – nyomta a kezembe a piát Kevin vagy Bill. 

Engedelmesen elvettem tőle, és egy hajtásra megittam a keserű és egyben égető alkoholt. Ahogy leért a torkomon, megszédültem. A szemeim káprázni kezdtek és meg is inogtam egy pillanatra. Igen, aki nincs hozzászokva az italhoz, azt hamar hazavágja egy kis itóka. Főleg úgy, hogy dél óta egy falatot sem ettem.

- Tölts még egyet Bill – nyújtottam felé a pohárkámat, mire szívdöglesztő mosolyát rám villantva engedelmeskedett.

- Egészség! – emelt poharat. – Egyébként Kevin vagyok – javított ki.

- Kevin – kacsintottam rá, ám a következő fél órában már azt is elfelejtettem, hogy engem hogy hívnak, szóval teljesen felesleges volt közölnie a kilétét. Csak egy számított: a pia. 

Egymás után döntöttem be a felismerhetetlen ízű és nevű italokat. Életemben nem éreztem még ennyire jól és felszabadultan magam. Végre azt tehettem, amihez kedvem támadt, nem volt senki, aki kritizálhatta volna a viselkedésemet. Barátok közt voltam, akik úgy fogadtak el, ahogy voltam. Nem akartak átformálni egy olyan lénnyé, aki számukra megfelelő. Így voltam tökéletes, és én így éreztem hibátlannak magam. Nem voltam folytonos megfelelési kényszer alatt, a magam ura lehettem. Csak Kristen. Nem Kristen Stewart, Samantha Bay, az egykor volt híres topmodell, és mostani divatikon elcseszett lánya. Kristen voltam, egyszerű és tökéletes valómban.

- Gyerekek, kinek van kedve játszani? – állt fel a dohányzóasztalra Holly. 

Én a földön ülve pirospacsiztam Kevinnel, bár egy idő után csak egymás kezét fogtuk és egymás arcába nevettünk.

- Mire gondoltál? – kérdezte a kanapén feküdve Kitty.

- Mondjuk, Igazság vagy Merészséget.

Mindenki egyből fellelkesült a játék neve hallatán és szépen körbeültünk a földön.

- Ó, még mielőtt elkezdjük, ki kér egy kis Johnny Walkert? – kérdeztem és sután felkeltem a helyemről, majd jobbra-balra dülöngélve átsétáltam a konyhába. 

Természetesen mindenki kapatos volt egy újabb kör piára, így hét poharat szépen felsorakoztattam a pulton és egyesével kezdtem el megtölteni őket. Nem mindig sikerült a pohárba találnom, de ez ennyi elfogyasztott alkoholmennyiség után nem is csoda. A tizedik pohár után feladtam a számolást és csak ittam egymás után az elém rakott nedűket.

- Esetleg én is kaphatnék egy pohárral? – szólalt meg mögülem egy fáradt férfihang. 

Gyatra próbálkozásaim arra nézve, hogy megforduljak, mind csúfos kudarcba fulladtak, így csak annyira fordítottam oldalra a fejemet, hogy félprofilból láthassam a betolakodót.

- Hoppá, lebuktam – csuklottam egyet és hangosan elnevettem magam, mire a többiek mind felénk néztek. Holly arcáról lefagyott a mosoly és józanokat meghazudtoló módon termett ott mellettem.

- Kris, azt hiszem, mi most lelépünk – vont magához legjobb barátnőm és szépen halkan a fülembe súgta mindezt.

- Mi? Nem, nem, nem. Ez az én házam, azt csinálok, amit csak akarok. Leszarom, ha Mr. Erkölcscsősznek nem tetszik a kis privát bulink! – nyögtem ki nagy sokára.

- Kristen – figyelmeztetett Holly, de én már rég túl voltam a józan ész határain. A pia sajnos tényleg csak arra jó, hogy elveszítsük a kontrollt.

- Ssss, menjünk vissza játszani, rendben? – böktem a fejemmel a többiek irányába, akiket egyáltalán nem zavart Rob felbukkanása. – Egyébként te mit csinálsz itt? – kérdeztem a hátam mögött álló alaktól, aki nagyot fújt, majd letett valamit a pultra.

- Hazajöttem – válaszolta egyszerűen, mintha gyépés lennék és nem tudnám, hogy ez az ő otthona is.

- Ja, azt vettem észre. De hogyhogy nem épp „építed a kapcsolataidat” csinos modellek ágyában? – gúnyolódtam vele.

- Fogalmam sincs mi a fenéről beszélsz, de hogy tudd, épp a te érdekedben jártam közre – mondta emelt hangon és láttam, ahogy az ujjai elfehéredtek, annyira szorította a márványpultot.

- Az én érdekemben? – kérdeztem vissza meghökkenve, már amennyire meg tud hökkenni egy részeg.

- Mindegy! – legyintett és kioldotta a nyakkendőjét. 

Még soha nem láttam ennyire elegánsnak. Jó, kivéve, mikor anyámmal összeházasodtak. Annyira jól áll rajta az öltöny. És még milyen jól festhet nélküle! Kuss legyen te őrjítő hang!

- Csinibaba jössz már? – kiáltott felém Kevin és jelentőségteljesen megpaskolta maga mellett a helyet. 

Értetlenül Robra néztem, aki mit se törődve velem, az általa hozott pezsgőt birizgálta.

- Azt hiszem neked szóltak – bökött a fejével Kevin irányába Rob, és rosszkedvűen elhúzta a száját.

- Épp Igazság vagy Merészséget játszunk – nem tudom miért akartam, hogy tudjon róla. A becsavarodás első jele.

- Az klassz – szöszmötölt tovább az üveggel.

- Próbálunk csendben lenni, bár ezt nem tudom garantálni – elvigyorodtam, ha csak eszembe jutott az est első fele, mikor is nem sok sikerrel próbáltunk karaokézni. Mit szépítsek a dolgokon, tényleg úgy vonyítottunk, mint az utcai részegek.

Rob megfeszült mellettem, és megfogta a karomat, ahogy el akartam menni mellette. Üveges tekintettel néztem fel rá, de nem igazán tudtam kiigazodni kusza tekintetén.

- Nagy baj lenne, ha én is beszállnék? – kérdezte meg végül. Tétováztam és elnéztem a többiek irányába, akik jól elszórakoztak nélkülem is. – Talán a barátod bánná?

- Kicsoda? – vándorolt vissza rá a tekintetem. Halvány lila gőzöm nem volt kire célozgat.

- Az a srác, aki folyton bámul téged – egyenesen Kevinre mutatott, aki most épp egy üres sörösüveget használt távcsőként.

- Kevin? Nem, dehogy! – vágtam rá rögtön. Mi ez a kérdezősködés, és miért szorít ennyire?

- Persze, hogy is felejthettem el, hogy Joe-val jársz – gúnyosan felhorkant, de még mindig nem eresztett el. Egy lépést bátorkodtam közelebb menni hozzá, a kezemet pedig a mellkasára fektettem. Éreztem a heves szívdobogását és a felfokozott lélegzetvételét. Mindez miattam van?

- Vele sem járok. Szabad vagyok, ha nagyon érdekel – lábujjhegyre álltam és kissé felemelkedtem, de épp csak annyira, hogy a szám egyvonalban legyen az állával. Mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek, már bele is haraptam borostás állába, majd, mint, aki jól végezte dolgát otthagytam.

Leültem Kevin mellé, aki a fejét a vállamra hajtotta. Kivettem a kezéből a sörösüveget és letettem az általunk közrezárt körbe.

- Skacok, ugye nem bánjátok, ha az apukám is beszáll a játékba? – kérdeztem a többiektől, akik csak bólogattak, mint az a szerencsétlen kínai gyártmányú kutya a szélvédőn.

Rob letelepedett közénk, és feszülten meredt maga elé. Szinte megsajnáltam őt, de a pia hála istennek dolgozott bennem, így az önző és ribanc énem nem engedte, hogy a jószívűségem felülkerekedjen rajtam.

- Te vagy Kristen apja? – dőlt közelebb Robhoz Sue. – Váó, akkor az a szar Adam Sandler film tényleg valós eseményeken alapult – nevetett, mire a maradék öt személy is csatlakozott hozzá.

- Hülye, ő csak a nevelőapja. Nézz már rá! – világosította fel őt Holly.

- Én is örülnék egy ilyen apucinak – kacérkodott Robbal Sue, amit már én sem állhattam.

- Oké, akkor ki kezdi?

- Aki kérdezi – röhögött a fülembe Kevin. 

Megforgattam a szemeimet és kelletlenül perdítettem egyet az üvegen. Pechemre pont Robnál állt meg. Miért is ne? Szegény embert még az ág is húzza!

- Igazság vagy Merészség? – tettem fel a kérdést, de közben azon kattogott az agyam, hogy mi lenne az ideális kérdés, illetve tett a számára. Valami jelentéktelen kis semmiséget kéne kitalálnom és menne is, ha nem lenne bennem vagy öt liter tömény alkohol. Sajnos a józan ítélőképességemet már vagy három órája elveszítettem.

- Igazság – felelte rezzenéstelen arccal. Gondolkodj, Kristen! Itt a nagy lehetőség, hogy kihúzz belőle valami értelmeset. Ne cseszd el!

- Mikor vesztetted el a szüzességed és kivel?

- És hol? – tették fel helyettem a bárgyú kérdéseiket a lányok. A fenébe!

Rob felvont szemöldökkel rám nézett, de én csak ártatlan bárányka módjára vállat vontam. Pedig mennyivel inkább szerettem volna arra a kérdésre választ kapni, hogy: Érzel irántam valamit?

- Nos, ha jól emlékszem, akkor tizenöt éves voltam és nálunk történt meg a nővérem egyik barátnőjével. Nem tartott túl sokáig, mivel eléggé izgultam és féltem, hogy a nővérem rajtakap minket – adott egyenes választ, majd az üveg után nyúlt és pörgetett. 

Ennyire peches én sem lehetek. Az üveg szája ugyanis egyenesen rám mutatott. Rob enyhe mosolyra húzta a száját, majd a lehető legnyugodtabb hangszínen megkérdezte:
- Igazság vagy Merészség?

Valahogy a lelkem mélyén bíztam benne, hogy nem kérdezne, vagy kényszerítene olyan dologra a barátaim előtt, ami egy kicsit is rossz színben tüntethetne fel.

- Merészség – dacosan felszegtem az állam és vártam a végítéletet. A körülöttem lévők szüntelenül csak nevettek, teljes mértékben úgy éreztem, mintha Robbal csakis ketten lennénk a szobában.

- Tedd meg azt, amit ebben a pillanatban a legjobban szeretnél – mindenféle gúnyt és viccelődést mellőzött a hangja.

Számításba vettem minden eshetőséget. Hogy Holly másnap fejmosást tart, hogy nem tudok majd elszámolni a lelkiismeretemmel, hogy anyám szemébe ezután is bele kell majd néznem, és a legfontosabb, hogy Rob mindezek tükrében is csak a mostohaapám marad. 

De az itt és most, alkoholmámorban úszó pillanata erősebb volt, és arra csábított, hogy cselekedjek a vágyaim szerint. És én megtettem.

Felemelkedtem a földről, előrehajoltam, megragadtam Rob tarkóját és előrébb húztam az arcát, majd gondolkodás nélkül megcsókoltam.

És ennél már csak egy dolgot szerettem volna jobban. Hogy mindezt bűntelenül tehessük.









2013. március 9., szombat

All or Nothing - 03.


Sziasztok!

Ezer bocsánat, amiért egy hétre eltűntem, de annyi dolgom van, hogy időm sincs feljönni az oldalra! :S FB-re se nagyon járok...
Bocsi tényleg, de ez a Fősulin a végzős évem és kissé szorítanak a határidők. :/
No, de nem panaszkodom tovább, tudom, hogy ez mind egyéni szoc. probléma, csak szeretném, ha tudnátok, hogy miért vagyok néha távol az oldaltól.
Ma végre sikerült kierőszakolnom magamból az új részt, amivel egyáltalán nem vagyok megelégedve - és ezt most nem sajnáltatásképp mondom, se azért, hogy halljam az ellenkezőjét Tőletek -, mert egyszerűen ló futtában hoztam össze, és megint nem oda lyukadtam ki végül, ahová szerettem volna. :D Komolyan imádom a saját helyzetemet bonyolítani :D 
Szóval, sajnálom, hogy nem tudom a megszokott színvonalat hozni, de most csak ennyire vagyok képes. Kissé aggasztó, és majd megpróbálok javítani a helyzeten, de totál tele van a fejem mással, és a sztori tényleg a legutolsó a sorban, ami meg is látszik, rajta...
Oké, túl sok a negativitás a felvezetőben, úgyhogy hagylak is Benneteket olvasni! :)

Lilluci 




03.



- Jézusom, meg ne fulladj itt nekem! – veregetett hátba játékosan Rob. 

Én, vele ellentétben képtelen voltam mosolyogni. Nem csak a szavaival kiváltott döbbenet fagyasztott le, hanem a hangneme, ahogy a „Téged” szót kiejtette a száján. Eddig csak anyámmal hallottam így beszélni, ezért kissé meglepett, hogy nálam is a csábító, flörtölő hangszínét használta. 

Gyorsan kipillantottam anyám felé, aki mit se törődve velünk, békésen olvasta tovább az agyromboló magazinjait. A légzésem hirtelen szaggatottá vált, és ügyetlenül próbáltam kiverekedni magam a medencéből. A kezeim azonban túl gyengének bizonyultak ehhez a feladathoz, mert képtelen voltam az egész testsúlyomat felhúzni a felszínre. Úgy nézhettem ki az ügyetlenkedésem közepette, mint egy szerencsétlen partra vetett bálna, azzal a különbséggel, hogy én vele ellentétben minél előbb a szárazföldön szerettem volna tudni magam.

- Ne segítsek? – kérdezte nagy sokára, még mindig jót mulatva rajtam Rob. Nem akartam tudomást venni a létezéséről, így a medence szélébe kapaszkodva indultam el a lépcsők felé. – Kristen! – szólt utánam határozottan, amit már nem engedhettem el a fülem mellett. Dacosan, felhúzott állal fordultam vissza az irányába, de arra nem voltam felkészülve, hogy mindössze pár centiméterre lesz tőlem. Még a karomat se kellene egészen kinyújtanom ahhoz, hogy hozzáérjek. Úristen, begolyóztam! Rob a kezeit a csípőmre rakta, amivel ismét megdöbbentett. Mi ez a bensőségesség?

- Mit akarsz? – kérdeztem halk hangon, mert nem szerettem volna anyám figyelmét magunkra vonni. Így is elég kínos, hogy a nálam kilenc évvel idősebb férjébe vagyok szerelmes.

- Amit az előbb mondtam azt nem… - féloldalas mosolyra görbítette a száját, de még mielőtt befejezhette volna a mondatot, közbevágtam. Valahogy sejtettem mit akar tőlem.

- Nem fogom elmondani anyának, nyugi – sóhajtottam, majd jelentőségteljesen a kezére néztem, ami még mindig a csípőmön pihent. Hozzá kell tennem, hogy egyáltalán nem volt ellenemre a dolog, de a jobbik énem, aki még tudta mi erkölcsös, és mi van túl a józanész határain, ellenkezett az érintés ellen.

- Ez igazán kedves tőled, de nem ezt akartam mondani – húzta fel a szemöldökét meglepetten. – Az előbb csak vicceltem veled – majd egy laza mozdulattal vállat vont és kilépett mellettem a medencéből. Csapjanak agyon, kérem! Valaki mutasson még egy akkora hatökröt, mint amekkora én vagyok. Ja, hogy rajtam kívül nincs még egy ilyen pojáca…nos, ezt valahogy nem csodálom. – Te nem jössz? – fordult vissza hozzám életem megkeserítője és kedvesen a kezét nyújtotta felém. 

Teljesen begőzöltem. A szende mosolya, a lezser tartása és a mittörődömsége betette nálam a kiskaput.

- Tudod, kivel szórakozz?! – feldúltan szálltam ki a medencéből és mielőbb a lakásban, azon belül is a biztos menedéket nyújtó szobámban szerettem volna lenni. Távol ettől a beteges embertől. Távol anyám lekicsinylő és becsmérlő nézésétől. És legfőképp önmagamtól akartam távolságot tartani. 

A gondolataim és az érzéseim mind helytelenek. Nem szabadna hagynom, hogy ilyen mértékben befolyásoljanak engem. Meg kellene ráznom magam és határozottan eldönteni, hogy mostantól a saját sorsom kovácsa leszek, és nem hagyom, hogy holmi lányos ábránd – mert Rob csakis ez lehet – visszatartson és eltántorítson a terveimtől. 

Annyira kétségbeesett és magányos voltam, hogy beleszerettem a legelső férfiba, aki szembe jött velem. Végül is nem Robba vagyok szerelmes, csupán akartam valakit, akit végre szerethetek és bálványozhatok. Arról ő sem és én sem tehetünk, hogy éppen rá esett a választás. Rosszkor voltunk rossz helyen, de mivel erre a tényre idejében ráébredtem, még lesz esélyem csírájában elfojtani ezt a nevetséges szerelem dolgot. Nincs más teendőm, találnom kell magamnak egy olyan társat, aki valóban illik hozzám. Nem csak korban, hanem gondolkodásmódban és erkölcsileg is. Igen, ez a kulcsa annak, hogy kilépjek a depresszív hangulatomból és újra alkotni tudjak.

Ez a gondolat olyannyira fellelkesített, hogy a haragom és a sértettségem egyszeriben elillant.

- Csak egy kicsit felakartalak rázni. Nem gondoltam, hogy ennyire komolyan veszed ezt a kis tréfát – igazodott hozzám Rob, ahogy anyám felé tartottam.

- Bocs, egy kissé túlreagáltam – kértem elnézést, ám ő olyan tekintettel méregetett, mintha egy ketyegő csomag lennék, ami bármelyik pillanatban felrobbanhat. Pedig mi sem állt messzebb a valóságtól. Most élem az újravirágzásomat, szóval nincs ok a pánikra.

- Soha nem jutna eszembe kikezdeni veled – közölte kissé hadarva. – Hisz, mégis csak a nevelőapád volnék, vagy mi – tette még hozzá halkabban.

- El van felejtve – löktem oldalba, mire megütközve nézett rám. Nem csoda, hogy meglepődött, az ő helyében én sem érteném ezt a hirtelen hangulatváltást.

- Remek – mondta összeszorított ajakkal. – Egyébként, mi ma estére a programod? – érdeklődött kedvesen.

- Azt hiszem, áthívom az egyik csoporttársamat, hogy segítsen pár festményen. Elkélne egypár jó tanács – válaszoltam.

- Nem is tudtam, hogy Holly ért a festészethez – várakozóan nézett le rám. Hirtelen miért lett ennyire tudálékos?

- Ó, ő eléggé kétbalkezes benne – kuncogtam, ugyanis nem egyszer „alkottunk” együtt. Holly rajzai mindig úgy néztek ki, mintha egy fogyatékos kétéves művei lennének. Absztraktnak absztrakt volt, csak nem a szó pozitív értelmében.

- Akkor, hogyan tudna segíteni neked? – érdeklődött tovább, ám közben visszaértünk anyámhoz.

- Csakhogy kijöttetek a vízből – húzta le a szemüvegét és csábosan végigmérte a nála húsz évvel fiatalabb férjét. Szinte felfalta a tekintetével, és az sem zavarta különösebben, hogy én is ott állok az orra előtt.– Ó, látom a víz nem hűtött le kellőképpen – kacsintott rá és jelentőségteljesen bámulni kezdett egy bizonyos pontot Robon. Valamilyen érthetetlen izomreakció következtében a fejem azonnal abba az irányba fordult, ahol anyám tekintete épp kalandozott. Bárcsak ne pillantottam volna le. Rob úszónadrágja ugyanis szokatlanul dudorodott elől. Fülig vörösödtem a ténytől, ám Rob épp elkapta, hogy pont az ő micsodáját bámulom. Kettőnk közül nem tudom melyikünk jött jobban zavarban. Én idétlenül vigyorogni kezdtem, ő pedig sebesen kutatott egy törölközőért.

- Akkor én most telefonálok egyet – közöltem még mindig paradicsom pirosan. Ez nagyon ciki. Most vajon Rob mit gondol rólam? Perverznek tart, amiért szemügyre vettem, vagy egy kis prűd libának, aki ennyitől zavarba jön?

- Előbb megebédelünk, aztán telefonálhatsz, rendben? – rendelkezett anyám, akivel nem volt se kedvem, se energiám veszekedni. Inkább leroskadtam az egyik székre és vártam az ebédre. Rob velem szemközt foglalt helyet, anyám pedig mellé telepedett le. Láttam, ahogy a férje combját simogatja, sőt néha egy kissé feljebb csúszott a keze az intimebb részek felé.

- Samantha, ezt nem itt kellene – súgta anyám fülébe Rob.

- Nagylány már, tisztában van az ilyen dolgokkal – anya nem erőlködött, hogy ezt halkan közölje. 

Hiába határoztam el magam nem sokkal ezelőtt, most újra ott lebegett a szívem fölött a penge. Látni őket szexuális túlfűtöttségükben igen csak fájó pont volt. De Isten se egy nap alatt teremtette a világot, szóval nekem is kicsivel tovább kell várnom, mire a Rob hatás elmúlik.

- Anya, lehet, hogy ma az egyik barátom itt alszik nálunk – szakítottam félbe a kis előjátékukat, bár Robon látszott, hogy kényelmetlenül érinti, hogy anyám előttem rendezi az ilyen kis ügyeit.

- Melyik?

- Joe White, a csoporttársam – közöltem egyszerűen és hozzá jó kislány arcot vágtam.

Rob félrenyelte a narancslevét, és vagy öt percig köhögött utána.

- Jól vagy? – veregette hátba anya. Rob csak bólintott, de közben le sem vette rólam a szemét. Az egész szituáció furcsa volt. Mintha nem tetszene neki, hogy egy barátom – egy fiú barátom – meglátogat engem. Miért zavarja? Hülyeség az egész! Megint túl élénk a fantáziám.

- És ez a Joe csak a csoporttársad, vagy a fiúd is? – kérdezte anyám sokat sejtető mosollyal az arcán. Megint témánál vagyunk! Tizennyolc éves korom óta a pasi téma a fő beszédtárgya. Na meg a modellkedés. Erről a két dologról hajlandó beszélgetni velem, de ha én nem vagyok kapatos az unalmas és végeláthatatlan diskurzusra ezekben a bagatell témákban, akkor megsértődik és napokig nem szól hozzám. Vagy szimplán sérteget minden ok nélkül. Így, hogy elkerüljem a szóban forgó eshetőségeket, illedelmes lány módjára válaszoltam a kérdésére.

- Csak csoporttárs – szögeztem le.

- Nem ő az a helyes srác, aki mindig ott téblábol körülötted? – csillant fel a szeme. Igen, anya már legelső nap kiszúrta – magának – Joe-t. Miután hazaértem a suliból róla kérdezett, és azóta tervezi, hogy összeboronál bennünket. Nos, mától fogva talán nem leszek elutasító e téren. Lehetőséget kell adnom Joe-nak, hogy bizonyíthasson. Ki tudja, talán ő a nekem megfelelő partner.

- De, ő az – sütöttem le a szemeimet zavartan, ugyanis Rob egész idő alatt mereven bámult rám. Mi baja? Talán baj, hogy fiúkkal barátkozom?

- Annyira helyes az a fiú. Csakhogy megjött az eszed, Kristen! – hörpintett egy nagyot a Martinijából, majd folytatta. – Nyugodtan aludjon itt.

Rob újra köhögő rohamban tört ki, amit már nem bírtam mosolygás nélkül megállni. Ha nem tudnám, hogy teljes képtelenség, amit képzelek, akkor azt hinném, hogy féltékeny és zavarja Joe „jelenléte”.

- Akkor szerinted ez nem korai? – kérdeztem ártatlanul.

- Korai?! Kristen, a bikát a szarvánál kell megfogni! Ha túl sokáig kerülgeted azt a fiút, a végén megunja és más után néz – magyarázta teljesen fellelkesülve. Végre egy olyan témára tapintottunk, amihez érdemben ő is hozzá tud szólni.

- Szerintem sem épp okos gondolat, hogy rögtön itt aludjon – szólalt meg a semmiből Rob kissé feldúltan.

- Már miért ne lenne az? – kötözködött anya, én pedig szépen hátradőlve vártam a dolgok végkimenetelét.

- Mert Joe fiú, Kristen pedig lány, és tudjuk hová vezet, ha két ellentétes nemű fiatalt összezárunk – Rob úgy beszélt, mint egy ötvenéves professzor. Mulattató látványt nyújtott, ahogy próbálta meggyőzni anyámat a saját igazáról.

- Jézus Rob, te az őskorban élsz – nevetett fel anya fülsüketítően.

- Nem, csak szerintem nem lenne tisztességes Kristennel szemben, ha esélyt adnák Joe-nak, hogy kihasználhassa – érvelt tovább a dacos férj.

- Kristen nem tapasztalatlan e téren, ha ettől tartasz – ütötte le a magas labdát anya. Na, itt jött el az ideje, hogy közbeavatkozzam.

- Köszönöm szépen, hogy ennyire nyíltan kezelitek a magánéletemet – néztem rájuk szúrósan, ám Rob tekintete még az enyémnél is paprikásabban festett. Rohadt jó, még neki áll feljebb azok után, hogy flörtölt velem a medencében, majd közölte, hogy csak tréfált, hogy oldja a feszültséget. Most meg a fülem hallatára akar eltiltani attól a fiútól, aki segíthetne kigyógyulnom belőle. Szemét!

- Egyedül is eltudom dönteni, hogy kit engedek közel magamhoz, köszönöm – ezt egyenesen Rob arcába mondtam, aki idegesen emelkedett fel a helyéről és közel hajolt hozzám az asztalon.

- Ha az a kis mitugrász csak skalpgyűjtés céljából fekszik le veled, ne nekem sírd el a bánatod – sziszegte.

- Eszembe se jutott ilyesmi, és csak, hogy tudd, Joe nem olyan srác, mint… - beharaptam az alsó ajkamat, mert majdnem kicsúszott rajta az, amit nem szeretnék anyám tudomására hozni.

- Mint? – kérdezett vissza anya. Basszus, épp téged akarlak megkímélni attól, hogy tudomást szerezz a kis férjecskéd félrelépéseiről! Rob összehúzott szemöldökkel meredt rám, ám nem a szemeimet, hanem a számat nézte.

- Mint a többi huszonéves suhanc – fejeztem be. – Most pedig felhívom és megkérem, hogy jöjjön át segíteni – azzal fogtam magam és gyors léptekkel bemenekültem a házba. 

Nekidőltem a nappali hűvös falának és párszor hátulról beleütöttem a fejemet. Ha nem vigyázok, a végén eljár a szám és azzal kimondhatatlanul nagy kárt fogok okozni az anyámnak. Annak ellenére sem szeretném őt szenvedni látni, hogy néha semmibe vesz és szégyell engem. Ő az anyukám, legyen bármilyen kibírhatatlan is a természete.

Felbaktattam a szobámba, s miután gondosan magamra zártam az ajtómat, tárcsáztam Joe számát. 

Az egész beszélgetés alatt kissé ideges voltam, ugyanis eddig nem viselkedtem vele valami szívélyesen. A közeledését folyton-folyvást elutasítottam, és mindig találtam valami kibúvót, csakhogy ne kelljen kettesben maradnom vele. 

Azt persze mondanom sem kell, hogy ő is totálisan ledöbbent azon, hogy én hívtam át őt. Eddig mindig vonakodtam, ha ez a „Ha szeretnéd, hogy segítsek, szívesen átmegyek hozzátok” téma felröppent. Nem akartam egy légtérben tartózkodni Robbal és Joe-val. Tudtam, hogyha Rob a közelemben van, akkor még inkább hűvös és távolságtartó leszek szegény Joe-val, aki olyan kitartóan és aranyosan próbálkozik nálam. Most viszont önként és dalolva vállalom ezt a kockázatot.

 Itt az ideje az újjászületésemnek. Mostantól semmi sem lesz olyan, mint régen. Búcsút mondok a sivár és unalmas hétköznapoknak és helyette kihasználom a fiatalságom. Mert az ember csak egyszer huszonegy éves életében!

Joe-val azt beszéltük meg, hogy délután ötre átjön és együtt átnézzük az eddig elkezdett – szar – munkáimat. Addig még bőven volt két órám, így elterveztem, hogy előtte letusolok, ugyanis a délelőtti úszkálástól igen csak klórszagot árasztott a bőröm. Nem ez a legelőnyösebb illat, hogy csábítsak. 

Kimentem a szobámból, de pechemre épp fültanúja lehettem az anyám és Rob hálószobájából kiszűrődő „duhajkodásnak”. Anya hangosan nyögött és lihegett és perverzebbnél perverzebb dolgokat mondott Robnak. A puszta hallomásba belepirultam, mert ilyet eddig csak felnőtt filmekben hallottam. Nem kétséges, hogy ez kellően felizgatja Robot. Hisz melyik férfi ne szeretné, ha a szexi felesége malacságokat beszél szex közben? Fájt a tudat, hogy Rob és anya lefekszenek egymással. Máskor is hallottam már őket, de akkor még nem voltam ilyen reményvesztetten szerelmes Robba. Ebből elég! Épp most határoztam el, hogy teljesen megújulok. Nem szabad hagynom, hogy egy ilyen kis semmiség visszatartson. Ez csak szex, igaz? Aha, persze!

A kezeimet szorosan a fülemre tapasztottam, így mentem el a fürdőszobáig. Bent több percen keresztül bámultam sápatag tükörképemet, majd megunva az önostorozást, beléptem a zuhanykabinba és fél óráig hagytam, hogy a kellemesen meleg víz ellazítsa az izmaimat és az elmémet. Teljes megtisztulást éreztem, ahogy kiléptem a fülledt fürdőből. 

Még egyszer megcsomóztam magamon a fürdőköntösömet és bementem a szobámba. Anya egy idő után újra hangos lett, ezért odaléptem a hifimhez és bekapcsoltam. Hangosra állítottam a zenét, ám ez nem bizonyult épp okos döntésnek, mert a hangszórókból a Hurts – Illuminated című dala kezdett el dübörögve szólni. Így kell saját magamat gyomorszájon vágni. Hát, gratulálok Kristen!

Lehuppantam az ágyamra és magamban dúdoltam a kissé búskomor dalt. Ha ezt a számot meghallom, mindig valami megmagyarázhatatlan kerít hatalmába. Legszívesebben sírva fakadnék, még akkor is, ha az égvilágon semmi bajom sincsen. Üvöltenék és törnék-zúznék. Minden bennem rekedt keserűséget és szomorúságot kiadnék magamból, ha lehetne. 

A refrént már én is az énekessel együtt hangosan énekeltem. Éreztem, ahogy törnek fel belőlem az elfojtott bajok és fájdalmak. Egy pillanatra lehunytam a szemem és csak hallgattam a zenét, ami olyan gyászosnak hatott a csendes szobában. 

Mikor újra kinyíltak a szemeim meghűlt az ereimben a vér, ugyanis az ajtóban megláttam Robot, aki leírhatatlan arckifejezéssel nézett engem. Az ajtót csak résnyire nyitotta, de a tartásán így is látszott, hogy görnyedt. A szemeiben – csak úgy, mint nekem – neki is fájdalom és szégyen ült. Úgy meredtünk egymásra, hogy szinte szavak nélkül is értettük mi megy végbe a másikban. 

Egy pillantás, egy mozdulat egy tétova gesztus elegendő volt ahhoz, hogy rájöjjek, nem csak nekem vannak elérhetetlen vágyaim. Rob is gyötrődik…méghozzá miattam!



Hurts - Illuminated




2013. február 23., szombat

All or Nothing - 02.


Sziasztok!

Ezer bocsánat, amiért ennyit késtem a frissel, de ebben a félévben van a Záróvizsgám és nagyon sokat kell rá készülnöm, úgyhogy ezentúl nem biztos, hogy sokszor leszek fellelhető az oldalon! :S Frisst mindig héten próbálok szállítani Nektek, de ha ez nem jönne össze, akkor azt jelezni fogom a chatben. 
Nos, a legújabb részben még nem igazán történik semmi izgalmas, mivel még nagyban az alapozásnál tartok. De hamarosan beindulnak a dolgok, szóval nem lesz ok panaszra. Szép számmal szavaztatok a feltett kérdésemre, ahol az erotikus és a romantikus vitt mindent, de szerintem ez a sztori is - hasonlóan az előzőhöz - mind a négy elemből építkezik majd, úgyhogy lesznek benne komoly, illetve vicces tartalmak is! :)
Köszönöm szépen mindenki részvételét!!! 
Nem is beszélek tovább, inkább hagyom, hogy olvassatok. Remélem azért valakinek érdekes lesz a fejezet ;)
Ja, azt hozzá kell tennem, hogy nagyon sokáig nem fogtok Rob szemszöget kapni :P 

Jó olvasást!

Lilluci


U.i: amint lesz egy kis időm, kijavítom a My life would suck without you történetemet és letölthetővé teszem!
Köszönöm a sok csodálatos komit és pipát!! *.* (L)(L) 




02.


/Kristen/


Szomorúan konstatáltam magamban, hogy szombat délelőtt van. Ilyenkor rendszerint a szobámban dekkolok és vagy ezerszer meg hányom-vetem magamban azt a nem elhanyagolható tényt, hogy teljesen odáig vagyok a nevelőapámért. Én vagyok a világ legszégyentelenebb és legperverzebb embere! 

Szerettem volna úgy tekinteni rá, mint a pótapámra, de néha, mikor rám néz és beszél hozzám, nem látok mást, csak egy nagyon vonzó és értelmes férfit. Anyám adhatott volna alább is az igényeiből, mikor férfimustrát tartott maga körül. De nem, neki persze, hogy a szuper pasit kellett kifognia a sok nyálcsorgató jelentkező közül. Hát, klassz! Én meg naphosszat azon siránkozok, hogy Rob semmibe vesz, és nem tekint rám nőként. Még jó, hogy nem! Hogy nézne már ki, ha a saját felesége lányát nőként kezelné? Én örülnék neki, sőt! Úristen, menthetetlen vagyok.

Szilárd elhatározással ültem le a festővásznam elé. Ki akartam végre törni ebből a letargikus állapotból és újra olyan fesztelen és kreatív akartam lenni, mint másfél évvel ezelőtt, mikor is beütött a krach. Vagyis Rob. Hihetetlen, hogy képtelen vagyok a művészetre koncentrálni miatta. Nem igaz, hogy nem bírok ötletet meríteni abból az érzésből, amit iránta érzek. Meg kéne nyílnia a szívemnek a kezeim által és akkor talán én is nyugodtabb lehetnék.

Szorosan lehunytam a szemeimet és próbáltam felidézni magamban, hogyan érzek, mikor Robbal vagyok. Igen, határozottan jobban kezd el verni a szívem, izgulok a közelében, szinte megbénulok, ha hozzám szól, és lány létemre izzadni kezdek. Nem lehetek épp szívderítő látvány! De ezeket mégis, hogyan kéne a vászonra vinnem anélkül, hogy teljesen kiadnám magam? Oké, bizonyára a laikusok számára nem lenne más a festővásznamon, mint pár színes paca, de én kényelmetlenül érezném magam amiatt, hogy ennyire kitárulkozom. Ezt nevezik az okosok patthelyzetnek.

Újra az előttem álló rikítóan fehér vászonra meredtem, ami szinte megrovóan azt közvetített felém, hogy egy szerencsétlen vagyok, és úgy sem fog működni, amit elterveztem. Talán igaza van. Talán mindenkinek igaza volt, akik azt mondták, hogy a festészet nem a nekem való szakma. Tehetségtelen vagyok és ezt el kelleme fogadnom. Ha egy ilyen kis semmiségtől leblokkolok, mi lesz később? Teljesen kifogok égni és egy életen át hibáztatom majd magam, hogy fiatalon nem hallgattam a bölcsekre. De akkor mihez kezdjek az életemmel? Legyek modell, ahogy anyám? Hisz egy két lábon járó szerencsétlenség vagyok. Azt hittem ez a dilemma és kétségbeesés megszűnt a felvételemmel együtt, de úgy tűnik mindmáig kísért engem.

Halk kopogás térített vissza a valóságba.

- Kristen, szeretném, ha csatlakoznál hozzánk a medencénél – lépett be anyám egy igen kihívó és mélyen kivágott világoskék fürdőruhában a szobámba. A kezében egy Martinit szorongatott, és látszott rajta, hogy nem épp az első pohárnál jár.

- Most épp nem érek rá – sóhajtottam és felvettem a földről az egyik kedvenc ecsetemet. Tőle vártam a megváltást, ami tudtam, soha nem jön el.

- Azt látom – horkant fel gúnyosan. – Ugye emlékszel, miben egyeztünk meg tegnap este?

Ó, most jön a lelki terror, amit mindig olyan szívesen alkalmaz rajtam. Komolyan nem tudom, hogy lehetek folyton olyan hülye, hogy megadom magam a pitiáner zsarolásainak. Talán csak nem akarom, hogy tovább fárasszon a sületlenségeivel és a könnyebb utat választva ráhagyom az egészet. Ez nagy hiba, de késő bánkódni.

- Persze, de most tényleg nem alkalmas – néztem rá kérlelően, de nem tűnt épp szívélyesnek.

- Öt perc múlva a medence mellett leszel, értetted? – szegezte rám fenyegetően a mutatóujját.

Lemondóan felsóhajtottam.

- Oké.

- Helyes – mosolyodott el és kilépett az ajtón, de még utoljára visszaszólt – Azt a szép fehér bikinidet vedd fel, amit tavaly Párizsból hoztam neked.

Egy ideig még görnyedt háttal ültem a székemen és bámultam bele a nagy semmibe, de aztán erőt vettem magamon és elvonszoltam vézna testemet a szekrényemig és egy hosszas kutatómunka eredményeképp megtaláltam a kívánt fehér bikinit. 

Utáltam mutogatni a testemet, még akkor is, ha anyán és Robon kívül senki más nem láthat. Nem voltam kibékülve magammal – mint oly’ sok lány az én koromban – és főleg gyűlöltem anyám mellett parádézni. Ő klasszisokkal jobb nő, mint amilyen én valaha is leszek. Bomba alakja volt, amivel simán kenterbe verte a huszonéves modelljeit. A haja méz szőkén csillogott a napfényben és mindig kifogástalanul állt, ha esett, ha fújt. Ő testesítette meg mindazt, amitől ódzkodtam. De az anyám volt, így természetesen szerettem, csak képtelen voltam elhinni, hogy mi egy vér vagyunk. 

Annyira ellentétesek voltunk, és itt nem csak a testiségből adódó szemmel látható különbségekre gondolok, hanem szellemi téren is ég és föld voltunk. Én imádtam klasszikus irodalommal művelni az elmémet, őt viszont csakis a nyálas lányregényei kötötték le, de azok is csak akkor, ha nem terjedtek tovább 200 oldalnál. Engem érdekeltek a külföldi nyelvek, ő azon az állásponton volt, hogyha egyszer világnyelven beszélünk, nem kell más népek hasztalan nyelveit elsajátítanunk. És a többi, és a többi.

Magamra tekertem a szinte egész testemet takaró törölközőmet és elindultam anyám újabb családépítő programja felé. A nappaliba érve elrohantam az egész alakos tükör előtt, de a kertbe vezető tolóajtó előtt megtorpantam. Anyám az egyik napozóágyon feküdt, fején egy hatalmas szalmakalap díszelgett, és a fölötte elhelyezett napernyő védte a szikrázó napsütéstől. 

Valamilyen női magazint lapozgatott éppen. Ezek voltak az ő személyes bibliái, és nem is nyugodott addig, míg havonta hozzá nem jutott a tíz kedvencéhez. Világ életemben siralmasnak találtam azokat a nőket, akik vakon hisznek ezeknek a hazug szennylapoknak. A világi nők viszont engem tartottak szánalmasnak, hogy nem követem a bennük foglaltakat. Hogyan fogyjak egy hét alatt tíz kilót, vagy Öt tuti tipp az orgazmus eléréséhez. Most ez komoly? Normális ember nem olvas ilyet, csak az olyanok, akik elkeseredésükben nem tudnak mit kezdeni az életükkel.

Robot szerencsére nem láttam sehol, így bátorkodtam kilépni a teraszra. Anyám azonnal a mellkasára fektette a Szentírást – ami, ha jól láttam a Cosmopolitan volt -, felemelte a napszemüvegét és elismerően végigmért engem. Ritka pillanatok egyike!

- Ezt nevezem aztán bikininek! – kacsintott. – A franciák aztán értenek a divathoz. Ezért is az egyik kedvenc divattervezőm Coco Chanel – álmodozott.

- Igen, valóban szép darab – néztem le a sokat sejtető bikini felsőmre. Még, ha lenne mivel kitöltenem… - gondoltam magamba sopánkodva.

- Gyere, kend be magad naptejjel, tudod, hogy hajlamos vagy rá, hogy hamar leégj – felhúzta a lábait, hogy könnyűszerrel elhelyezkedhessek a napágyon. 

Szorgosan kenegettem magam egy ideig, de a hátamat csak nem bírtam rendesen elérni. Akárhogy próbáltam kitekerni magam, a lapockámig nem értek el a kezeim.

- Segítsek? – jött egy érdes férfihang a ház felől. Annyira váratlanul ért a felbukkanása, hogy kiejtettem a kezemből a naptejes üveget, ami hangos csattanással széttörött a betonon.

- Kristen, az egy 200$-os naptej volt! – rikkantotta anyám magas hangon.

- Bbbocsánat – kértem elnézést és sután lehajoltam és egyesével kezdtem el összeszedegetni a szilánkokat.

- Vigyázz, nehogy megvágd magad – térdelt le mellém Rob és gyengéden megérintette a kezemet, majd hátrébbhúzott. Tudom, hogy ebben az érintésben semmi intim nem volt, de ahol hozzámért, ott szinte égetett a bőröm. Arról pedig már szót sem ejtek, hogy a negyven fok ellenére lúdbőrös lett az egész testem. – Hozok egy lapátot meg söprűt – mondta kedvesen és futólépésben elindult a ház irányába.

- Nem igaz, hogy ilyen kétbalkezes vagy! – csóválta anyám a fejét. – Nem csodálkozom, hogy nem megy a festés – halkan akarta mondani, de ahhoz nem volt elég körültekintő. Minden egyes szavát kristálytisztán hallottam. 

Megmerevedtem egy pillanatra, majd gondolkodás nélkül futásnak eredtem. Szaladtam, amíg el nem értem a medence pereméig. Ott megtorpantam és csak bámultam a sápatag tükörképemet. Ez vagyok én! Egy tökéletlen lány, aki nem ér semmit! Nem vagyok jó abban, ami elvileg a szenvedélyem és szerelmes vagyok az anyám férjébe. Kész csődtömeg!

- Kristen?! – anyám hisztérikusan kiabált, de engem egy cseppet sem érdekelt. Csak egy lépés és mindennek véget vethetnék… Kinek kell ez a nyomorult élet?

Lehunytam a szemeimet és magamban elszámoltam tízig. Vajon, ha meghalnék, kinek hiányoznék? Úgy igazán? Talán Hollynak? Vagy Joe-nak? Anyám egyáltalán bánkódna az elvesztésem miatt, vagy csak azért panaszkodna, hogy nem épp szebb arcomat mutattam, mikor elhagytam a földi életemet? Rob vajon hiányolna? Újra lenéztem a mély vízbe és készen álltam arra, hogy belezuhanjak.

- Ácsi, kislány! – ragadta meg a karomat erősen Rob és visszahúzott, de annyira, hogy nekiütköztem kőkemény mellkasának. Az illatát ezer közül is megismerném. Olyan férfias, mégis van benne valami lágy és kellemes eszencia, ami bódítólag hat az emberre. Vagy csak rám, de ez csak nézőpont kérdése.

- Mégis mit akartál csinálni? – a hangja számon kérő volt és ideges. 

Aprókat pislogva tekintettem fel rá, ám az arca mérges grimaszba torzult. Éreztem a megvetést a nézésében.

- Közöd?! – téptem ki magam a szorításából és elléptem a közeléből. A legjobb védekezés mindig a támadás!

- Nem tudsz úszni, Kristen – mondta nekem még mindig dorgáló stílusban. A hátamon feláll a szőr, ha így beszél velem. Nem akarom, hogy az apámat játssza. Ő és én… Mi… Ah, kretén vagyok.

- Tisztában vagyok vele, köszönöm – gúnyosan mosolyogtam rá és azon voltam, hogy faképnél hagyom, de ő újból megragadta a karomat és visszarántott magához.

- Akkor többé ne légy ilyen ostoba, megértetted? Akár meg is hallhattál volna. Tudod milyen érzés lenne az nek… - elharapta a mondatot, aztán a szabad kezével idegesen a hajába túrt.

- Kinek milyen érzés lenne? – kérdeztem reménykedve, ugyanis nagyon azt vettem ki a szavaiból, hogy aggódik értem. A remény egy kósza szikrája kezdett erőre kapni bennem.

- Anyádnak – köszörülte meg a torkát, és rögtön anyám felé pillantott. – Nagyon hiányoznál neki, szóval ne csináld ezt többet.

- Köszi az atyai dorgálást, de fel kell hívnom a figyelmedet, hogy NEM VAGY AZ APÁM! – a végére már felemeltem a hangom és a nyomaték kedvéért megbökdöstem a mellkasát. Rob lenézett a kezeimre, aztán vissza a szemeimbe, majd újra le, de most a melleimen állapodott meg a tekintete. Úristen!

- Tisztában vagyok vele, hogy nem vagyok az – a hangja halkabb lett és egy kissé reszelős is. A szívem a torkomban kezdett el dobogni, ugyanis eddig még soha nem beszélt így velem, és a nézése is olyan volt, mint mikor anyámat mustrálja, mielőtt… - Soha nem is akartam, hogy az apádnak tekints, az olyan…természetellenes volna, nem? – oldalra billentette a fejét és féloldalasan elmosolyodott. Szinte szétfolytam a meleg betonon tőle.

- Igen, eléggé – bólogattam, mint, akit hipnotizáltak. – Bár a korkülönbség adott hozzá – tettem hozzá remegő hangon. A legokosabb megoldás az volna, ha most nagyon gyorsan elhúznék a közeléből.

- Csupán kilenc év van közöttünk – Rob közelebb hajolt hozzám, és a szemeivel fogva tartotta az enyémeket. – Kár, hogy te nem az anyád lánya vagy – mondta érdekes hangsúllyal. 

Hirtelen úgy éreztem magam, mint akit jól gyomorszájon vágtak. A szívemet mardosó fájdalom megbénított és csak a hangos lélegzetvételeimre bírtam összpontosítani. Így kell egy világot lerombolni bennem. Ha eddig nem lettem volna tisztában vele, hogy egy senki vagyok Rob szemében, akkor most teljes bizonyosságot nyert a tény számomra. Igazán fenomenális annak a férfinak a szájából hallani ezeket, akibe halálosan szerelmes vagyok. Hogy lehetek ennyire elfuserált? Miért egy ilyen semmirekellőbe kellett beleszeretnem? Anyám igazán választhatott volna maga mellé egy kopaszodó, szinte már fél lábbal a sírban álló pacákot, aki abszolút nem mozgat meg bennem semmit érzelmileg. De nem, helyette hozta ezt a már betiltandó jóképűséggel bíró, értelmes, ám annál kegyetlenebb két lábon járó szex istent.

- Volnál szíves elengedni? – néztem le a kezemre, amit még mindig szorosan tartott.

- Megbántottalak? – kérdezte és jókedvűen kacarászni kezdett. 

Elborult az agyam és még mielőtt kétszer is meggondolhattam volna azt, amit teszek, jó erőset taszajtottam Robon, aki a meglepettségtől elengedte a karomat, és nagy fröcskölések közepette zuhant a medencébe. Önelégülten csaptam össze a tenyereimet és vártam, hogy felbukkanjon a víz felszínén, de jó sokáig színét se láttam. Egy idő után kezdtem aggódni érte és leguggoltam, hátha így jobban láthatom hol van, de az égvilágon semmi jelét nem véltem felfedezni. A szívem ezer fordulaton pörgött és rémesebbnél rémesebb képek kezdtek el váltakozni a fejemben. Lehet, hogy megöltem?

- Rob?! Rob, hol vagy? – kiabáltam a víz felé, hátha meghallja.

- Mi az ördögöt csináltok ti ott? – kérdezte anyám a napozóágyon feküdve.

- Csak…játszunk – legyintettem hátra, ugyanis nem akartam, hogy észre vegye rajtam a pánikot.

- Jó lenne, ha lassan jönnétek ebédelni – kiabált vissza.

- Oké – fordultam hátra, de mire visszatérhetett volna a tekintetem a medencéhez, két erős kar megragadott és behúzott a jéghideg vízbe. Sikítva kapálóztam, teljesen megrémültem, ugyanis a lábam nem ért le a medence aljára. Nem tudtam úszni, úgyhogy csak ide-oda csapkodtam a kezeimmel.

- Kölcsön kenyér visszajár, kislány – nevetett ravaszul rajtam Rob. Erősen a karjába kapaszkodtam, de ő próbált engem lerázni magáról.

- Ne, kérlek neeee! – üvöltöttem kétségbeesetten.

- Mit kapok azért, ha abbahagyom? – kérdezte és komolyan a szemembe nézett. Szerencsétlenül köpködtem ki a számban rekedt vizet.

- Nem bunkózom veled egy hétig – nyögtem, de ő erre ismét ki akart szabadulni a majomszorításomból. – Egy hónapig?

- Nagyon gyenge – csóválta a fejét és a következő pillanatban a kezeit a csípőmön éreztem. Először ledöbbentett, főleg, hogy simogatásszerű mozdulatot tett velük, aztán erősen megfogott, egy kissé felemelt és eldobott. Lebuktam a víz alá, és hiába próbáltam a felszínre úszni, a gravitáció azt követelte, hogy lenn maradjak. Már épp beletörődtem végzetes sorsomba, mikor Rob a felszínre húzott. Köhögve, sok vizet nyelve próbáltam kinyitni a szemeimet.

- Vigyél ki innen? – kértem orrhangon.

- Amint megmondod, hogy mit kapok cserébe – közölte halálosan komoly hangon.

- Ne szórakozz! – csattantam föl hisztérikusan.

- Eszem ágában sincs – vonta fel a szemöldökét. – Kvázi megmentem az életedet azzal, hogy kiviszlek, szóval cserébe én is kapok valami nagy horderejű dolgot – alkudozott.

- Mit akarsz? Pénz? Adjam oda a havi zsebpénzem felét? – kérdeztem. Fejcsóválás volt a válasz. Lemondóan sóhajtottam. – Anya előtt mindig kedves leszek veled, jó? – újbóli fejcsóválás. Mi mást ajánlhatnék neki? – A szolgád leszek.

- Na, ez már valamivel jobban tetszik – csillantak fel szürkéskék szemei. – És mi lenne a hatásköröd?

- Lemosom a kocsidat, főzök neked stb.

- Ezeket az arra kijelölt személyzet végzi – úgy nézett rám, mint egy sültbolondra. – Én valami sokkal mókásabbra gondoltam – újból jött az a csábító nézés, amivel megremegtette a lábaimat.

- Mókásabb? – nyeltem egy nagyot. Valami megmagyarázhatatlan érzés szánkázott végig a testemen.

- Szeretném, ha a kedvemre tennél, Kristen.

- A kedvedre? – kérdeztem vissza értetlenül, bár nagyon is jól sejtettem mire megy ki a játék. De most csak szívat, ugye? Talán túl feltűnően imádtam, amiért most egy kicsit eljátszadozik velem. Nincs semmi komolyságértéke a mondandójának, ez csupán tréfa. Felhívja a figyelmemet arra, hogy ne csorgassam utána feleslegesen a nyálamat.

- Igen, cserébe én is a kedvedre teszek majd – egyre közelebb férkőzött hozzám, mígnem az arcunkat csak pár milliméter választotta el egymástól. A köztünk lévő vibrálás szemmel látható volt, én mégsem akartam túl sokat belemagyarázni a dologba. Már annyira reménytelenül szerelmes vagyok belé, hogy bármit képes vagyok belelátni a szituációba.

- Mit akarsz?

- Téged!